A Fordulópont (Tipping Point) szerzője Malcolm Gladwell egyre gyakrabban válik a kritikusok célpontjává, legalábbis így látja a Columbia Journalism Review újságírója.

Nem új keletű  jelenségről van szó alapvetően, inkább a szerző, és könyvei népszerűségének növekedésével párhuzamosan erősödtek fel a kritikus hangok.

Már a könyv megjelenését követően nem sokkal bírálta őt Duncan Watts, aki úgy vélte, hogy a véleményvezérek kis csoportjának keresésére fordított összeg az ablakon kidobott pénz, mivel ezeknek az embereknek semmilyen különleges szerepük nincs a trendek alakításában, és ez a szerep teljesen esetleges.

A most megjelent cikkben a kritikák összegzéseként azt fogalmazták meg, hogy "Gladwell gyakran túláltalánosít egyes eseteket, és hiányzik a háttérből az erős alátámasztás".

Elméleti oldalról közelítve, nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy Gladwell "rossz úton jár".  Az általa képviselt induktív gondolkodási módszer a sajátos megfigyelésektől halad az általános(ítás) felé. A könyvében leírt egyedi példák alapján próbál meg olyan összefüggéseket felfedezni, amely kapcsolatot teremt az adott esetek között. Gondoljunk csak a Fordulópont egyik kulcsfigurájára, Paul Revere hírvivőre, aki az "Összekötő" típusú emberek egyik "archetípusaként" jelenik meg a könyvben.

A vizsgálódás másik főbb módja alapján, deduktív gondolkodásmód esetén, az általánostól haladunk a specifikus felé, logikailag vagy elméletileg feltételezett összefüggésektől a megfigyelések irányába. Ez utóbbiakkal tudjuk ellenőrizni, hogy a várt összefüggések fennállnak-e, avagy sem. 

Nem lehet azt állítani, hogy valamelyik megközelítésmód érvénytelen lenne. A kettő együttes használata azonban valóban hatékonyabb, és teljesebb megértést biztosíthat egy-egy problémára.

Az induktív elméletalkotás "háttérországában" ráadásul olyan neveket találunk, mint például Goffman, aki alapos megfigyelés után próbálta meg felderíteni az emberi viselkedés szabályszerűségeit.
Irodalmi példaként pedig említhetnénk Sherlock Holmest, aki szerint "Adatok nélkül kapitális hiba lenne bármit is feltételezni. Az ember ilyenkor az elmélet kedvéért ész nélkül megmásítja a tényeket, ahelyett, hogy fordítva cselekednék".

A korábban említett, Watts által felvetett probléma ugyanakkor valós, a véleményvezér szerepe valóban esetleges, és kategóriánként változhat.  A "vélemenyvezérség" nem valamilyen különleges adottság, amely egyformán működésbe léphet, és érvényesülhet minden típusú üzenet, és piaci kategória esetén.

Az egyes kategóriákon belül viszont a megfelelő kutatási módszerrel lehetőségünk van megtalálni Gladwell tipológiája alapján bizonyos valószínűséggel a "salesman", "maven" és "összekötő" típusú karaktereket, ezek kombinációjaként pedig már jól körülírható, hogy tipikusan kiket tekinthetünk adott kategória "szószólóinak", a kommunikációval megcélozható potenciális szegmens(ek)nek.

Az elmúlt években abba az irányba haladt a világ, hogy sokszor egyre nehezebb érvényesíteni a "puha" adatok létjogosultságát a kommunikációs tervezésben. Ez részben az ár-központúságnak (és így a számszerűsíthetőségnek) köszönhető. Részben a technológiai fejlődés is kifejezetten ráerősített erre a trendre, a "mérhetőség" mellett éppenséggel "csak" a valódi fogyasztók tűntek/tűnnek el a fókuszból.

A Gladwell által népszerűsített megközelítés is túlzottan egyszerűsítőnek tűnhet első látásra, és valóban nehéz lenne egzakt értékeket rendelni mindenki mellé, amelyek ezt a típusú befolyásoló hatást hivatottak mérni.
Másrészről, az így kapott eredmények viszonylag könnyen értelmezhetők,  és ami ennél sokkal fontosabb, átültethetők a napi gyakorlatba. Egyúttal egyfajta támpontot is nyújtanak a kommunikációs stratégiánk kialakításához,  az üzleti, életstílus, termékhasználati, és egyéb, már jól bevált szempontok mellett.
A populárisabb irányvonalat követő hangvétel ellenére, nem szabad alábecsülnünk akár a Fordulópontban leírtakat sem, ugyanakkor fontos tisztában lennünk azzal, hogy milyen formában, és mire tudjuk használni az így nyert információkat.